Mindenki próbálja :
az életét kézben tartani,
másoknak azt mutatni, hogy minden rendben van,
elrejteni a piszkos titkait,
elnyomni a fájdalmat és a félelmet,
"tökéletes" életet élni- amikor azt sem tudjuk az valójában milyen.
Eszméletlenül sokat szenvedek saját magamnak, teljesen leépítettem az önbizalmam- iszom mások szavait, várom a dicséreteket, a hátba veregetéseket, a támogatásokat, a tutujgatást. Pedig vagy most vagy soha nem állok a saját sarkamra. Szinte állandó felügyeletre szorulnék- ez hülyén hangzik, de annyit vagyok tök egyedül, hogy alig várom, hogy valaki rám sandítson, hívjon, várjon, szüksége legyen rám. Nekem régen ( tényleg nagyon régen) még nem kellettek a szavak, az elismerések, nem érdekelt soha ki mit gondol rólam, ki jobb vagy rosszabb, akkor voltam a fasza kissé nagyképű de boldog Niki. Na ez most marhára nem így van. Se meló, se suli, se életkedv, csak unalom, semmirekellőség, egyedüllét ez hozza magával a beképzelt érzéseket.
Az a vicc az egészben, hogy tudok róla, hogy mit látok jól vagy rosszul, melyik érzésem valódi és melyik teljesen alaptalan, hiszti roham.
DE SAJNOS MAGAMAT NEM TUDOM POFON ÜTNI! VALAKI SEGÍTHETNE, MEGRÁZHATNA, HÁTHA MAGAMHOZ TÉREK ÉS MAGAMRA TALÁLOK TŐLE.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése