Kibírhatatlan forróság, ez a legjobb szó a mai napra. Ezerrel süt a nap, péntekig hőségriadó. Már a "hűs" szoba sem nyújt menedéket. A leeresztett redőnyök pedig mintha elvarázsolnák a nyarat- őszi szomorúság és levertség telepszik arra, aki itt keres menedéket. Ma biztosan sok embernek jutott eszébe a mára már "unalmasnak" mondott tengerünk. Pedig milyen jó lenne most lubickolni benne. Szerencsések azok akik a naptárban augusztus végét ikszelték be nyaralásra.
Valószínűleg én voltam az egyetlen elvetemült aki délután kimerészkedett az udvarra napozni. Legyen mentségemre fehér bőröm ami ellen szeretnék a nyár utolsó leheletéig küzdeni. Talán még az is elfogadható indok örült tettemre, hogy hetek óta készülők írni valamit "enyhén" elhanyagolt blogomra. Viszont ha a szobámba zárva állok neki a sötétség rám telepszik és az eredmény újabb depis bejegyzéshez vezetne. Ezt pedig Ti sem és Én sem szeretném.
Amióta nem melózom túl sok időm van gondolkodni az életemről és a következő lépésről. Nem tudom, hogy sikerült ennyire belebetegednem és mellette túl tennem magam a pánikon amit a jövőm miatt éreztem. Talán, sőt biztos, hogy életem első és egyik legkomolyabb ( jelenlegi viszonylatban) döntését kellett meghoznom. Egyedül. Hihetetlen nehéz volt. De végre nem másoknak akartam megfelelni. Mindig az voltam aki leszarja mások véleményét. A nagy ***-t !!! iszonyúan függtem másoktól. Vártam, hogy valaki megfogja a kezem és vezessen engem. Homokba dugtam a fejem és vártam a csodát. De ma/most végre nem!
A félelem karon öltve jó barátjával a depresszióval beköltöztek pár hete a fejembe és a szívembe. Nagyon jól érezhették magukat oda fent, ugyanis csak sok szenvedés árán tudtam őket elkergetni. Hosszas tépelődés és beszélgetés ( család, barátok) után. Egy baj volt csak ezzel, hogy mindenki mást tanácsolt vagy semmit. Ez pedig még jobban összezavart. Pedig vártam, hogy valaki megoldja helyettem a nagy kérdést. Bár le kell szögeznem, nagyon sokaknak köszönhetem, hogy tudtam dönteni és elkezdtem rágódni a lehetőségeken. Így majdnem egyedül kellett eldöntenem mit kezdjek/ folytassak feleslegesnek és értelmetlenek tartott életemmel.
Szörnyű volt! A csődtömeg szó napokig követett , néha még az álmaimba is vissza köszönt. Napi százszor változtattam elképzeléseimen, míg végre tegnap úgy érzem ( és így is kell éreznem, hiszen én döntöttem) végleges döntés született. Az első komoly döntésem, felnőtt életem felé vezető első lépcsőfokot megtettem. Az, hogy a döntés jó volt e vagy sem, nem tudhatom. Lehet, hogy mint egy mozgólépcsőn könnyedén fogok haladni, de megeshet, hogy újra a földszint vár.. ne adja az ég az alagsor.
Jobb is, hogy leírom és így megörökítem az elhatározásomat így magyarázatot is adok a jövőbeli énemnek mi vezetett a réginek tartott lépéshez.
Vicces, hogy ennyit forgolódtam egy egyszerűnek tartott kérdésen: suli vagy meló?!
Mi lesz velem később?! PFF!! Na ezen még nem rágom magam :) Csak ez jöjjön össze és talán később majd kapok egy visszaigazolást pipával, hogy igen ez így volt jó, ügyi voltál kicsi Niki :)
Szóval lassan a lényegre térve, a választás eredménye: Kihagyom ezt az évet, nem iratkozom be suliba. 21 évesen ez lenne a feladatom, de én nem így gondolom. Dolgozom vagyis szeretnék.
A terv a következő: Elmegyek melózni ( ha lassan is megy ) leteszem februárig a nyelv vizsgát. Pénzt keresek. Ha minden jól megy összejön utána jogsira is. Ebbe az egy évbe , amit most nem januártól januárig hanem szeptembertől szeptemberig számolok.Februárban tovább jelentkezek diplomás valamire, levelezősre. Addig Tomi vesz autót utána pedig elkezdünk lakásra vagyis albérletre gyűjteni. Jól hangzik mi?! Már " csak" össze kell jönnie a feltételeknek :) Olyan mintha szerencsejátékoznék..
Eddig 3 nagy álmom beteljesült, röviden: Slick Rosszcsont Vacak, külön szoba, szerelem. De mára már nagyon másképp látom az álmok és kívánságok rózsaszín világát. Talán jó felé haladok a felnőtt élet felé. Már nem hiszem, hogy olyan könnyű életem lesz, mint eddig álmodtam. Nem elég akarni és várni a csodát, tenni is kell érte, de az nem olyan egyszerű.
Mindig úgy képzeltem, hogy nagy dolgokra vagyok hivatott. Kétlem, hogy bárkinek az életén tudok változtatni vagy segíteni. Kétlem azt is, hogy az én írásaimat fogja az ország olvasni. Ahogy azt sem hiszem, hogy példakép és híres írónő leszek. Na puff neki!
De talán nem is ezért születtem. Lehet, hogy "csak" jó anya, feleség, gyermek, gazdi, barátnő leszek. Talán nekem ennyi is elég lesz...
Szorítsatok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése