Tapasztalataim szerint amikor az ember egyedül van ( mármint pár nélkül ), akkor sokkal jobban el van veszve a Világban. ( Legalábbis úgy érzi ). Egy átlagos boldog naphoz képest ilyenkor ezerszer több negatív érzés jut a felszínre. Többet gondolunk ezen "életszakaszban" arra, hogy mi lesz velünk, mit kezdünk majd magunkkal. Felerősödik a félelem. A jóval több szabadidő vagyis a magány miatt.( kinek, hogy tetszik). Még a barátok, barátnők, család sem tudnak éjjel-nappal őrizni minket, vigyázni ránk.
Nincs egy olyan biztos pont/személy az életünkben, akivel esténként összebújva a jövőt terveznénk. Ezután feltehetjük a kérdést: Tényleg ennyire függünk a másiktól? Ennyire számít, hogy valakivel megtudjuk osztani a terveinket? És ez így van jól? Miért van ennyire szükségünk egy társra? Egyedül nem lennénk életképesek? Szingliként nem tudnánk boldogan élni?
Pedig annak kellene a természetesnek lennie, hogy egyedül próbálunk és szeretnénk is megállni a lábunkon, hogy támasz és segítség nélkül, önállóan tudjuk el tartani magunkat, befolyásolás nélkül választani életcélt, pályát.
Na és, hogy miért hajszoljuk a szerelmet? Mert önzőek és gyengék vagyunk. ( Ez kicsit Csernusos volt , sorry). Kell valaki akinek elsírhatjuk bánatunkat, gondjainkat, aki ápolja törékeny lelkünket. Akitől halljuk a legmegnyugtatóbb mondatot:" Ne aggódj , megoldjuk". Ez kedves gondolhatjuk. De ott a másik oldal: Egyedül nem menne? Ennyire kell kapaszkodnunk egy társba? Az én lelki világom is fényévekkel jobb állapotban van amióta újra együtt vagyunk Tomival. Kevesebb ideje és lehetősége van a negatív érzelmeimnek eljutni az agyamhoz. Ugyanis az út a szívemen keresztül vezet, ami éppen nagyon el van foglalva :) Habár így is foglalkoztat a jövőm és a sokszor elhangzott kérdés: Mi leszel ha nagy leszel? Kár, hogy nem az a a kérdés, hogy mi leszel ha magas leszel? Arra legalább nem kellene válaszolnom :) De őszintén bevallom, hogy személy szerint én irigylem azokat a lányokat és nőket, akik másoktól függetlenül is boldogok, akik teljes életet tudnak élni. Ők bátrak és erősek.
Egy biztos! Nekem szükségem van arra a bizonyos társra aki fogja a kezem és velem tervez közösen. Ez betudható a szeretet hiányomnak és hihetetlen ragaszkodásomnak is. Valamint az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a társadalom mit tart elfogadottnak. Nálunk szerintem még nagyon nem támogatott egyedüli nőként gyermeket nevelni. Meglepő, hogy pont a család alapítás az a téma, amelyről ugyanúgy vélekedek , mint az átlag. Vélhetően a saját családom miatt, az ő példájukból kiindulóan. Nálunk mindenkinek természetes, hogy férjükkel / feleségükkel együtt nevelik csemetéiket. Meló, ház, kocsi, kutya, gyerek és csupa boldogság. Én is így szeretném. De ha az élet másképp akarja és mások a tervei szerény személyemmel akkor úgyis kiderül. Talán egyedül is menne...
Nincs egy olyan biztos pont/személy az életünkben, akivel esténként összebújva a jövőt terveznénk. Ezután feltehetjük a kérdést: Tényleg ennyire függünk a másiktól? Ennyire számít, hogy valakivel megtudjuk osztani a terveinket? És ez így van jól? Miért van ennyire szükségünk egy társra? Egyedül nem lennénk életképesek? Szingliként nem tudnánk boldogan élni?
Pedig annak kellene a természetesnek lennie, hogy egyedül próbálunk és szeretnénk is megállni a lábunkon, hogy támasz és segítség nélkül, önállóan tudjuk el tartani magunkat, befolyásolás nélkül választani életcélt, pályát.
Na és, hogy miért hajszoljuk a szerelmet? Mert önzőek és gyengék vagyunk. ( Ez kicsit Csernusos volt , sorry). Kell valaki akinek elsírhatjuk bánatunkat, gondjainkat, aki ápolja törékeny lelkünket. Akitől halljuk a legmegnyugtatóbb mondatot:" Ne aggódj , megoldjuk". Ez kedves gondolhatjuk. De ott a másik oldal: Egyedül nem menne? Ennyire kell kapaszkodnunk egy társba? Az én lelki világom is fényévekkel jobb állapotban van amióta újra együtt vagyunk Tomival. Kevesebb ideje és lehetősége van a negatív érzelmeimnek eljutni az agyamhoz. Ugyanis az út a szívemen keresztül vezet, ami éppen nagyon el van foglalva :) Habár így is foglalkoztat a jövőm és a sokszor elhangzott kérdés: Mi leszel ha nagy leszel? Kár, hogy nem az a a kérdés, hogy mi leszel ha magas leszel? Arra legalább nem kellene válaszolnom :) De őszintén bevallom, hogy személy szerint én irigylem azokat a lányokat és nőket, akik másoktól függetlenül is boldogok, akik teljes életet tudnak élni. Ők bátrak és erősek.
Egy biztos! Nekem szükségem van arra a bizonyos társra aki fogja a kezem és velem tervez közösen. Ez betudható a szeretet hiányomnak és hihetetlen ragaszkodásomnak is. Valamint az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a társadalom mit tart elfogadottnak. Nálunk szerintem még nagyon nem támogatott egyedüli nőként gyermeket nevelni. Meglepő, hogy pont a család alapítás az a téma, amelyről ugyanúgy vélekedek , mint az átlag. Vélhetően a saját családom miatt, az ő példájukból kiindulóan. Nálunk mindenkinek természetes, hogy férjükkel / feleségükkel együtt nevelik csemetéiket. Meló, ház, kocsi, kutya, gyerek és csupa boldogság. Én is így szeretném. De ha az élet másképp akarja és mások a tervei szerény személyemmel akkor úgyis kiderül. Talán egyedül is menne...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése