ÓóÓ NO

Sok mindentől függ az, hogy ki hogyan lép túl egy szakításon ezt millió és millió dolog befolyásolja, mint például: milyen hosszú és mennyire mély volt a kapcsolat, mennyire volt fájdalmas és csúnya a szakítás, mennyi dolog köt össze titeket. Az ember először kisebbfajta sokkot él át, és fogalma sincs, mi lesz ezután. Csak sír, sír, sír és alszik. Később jön a „minden mindegy” állapota, amikor még túl sok a fájdalom ahhoz, hogy szembe tudjunk nézni vele. Ezután tör csak ránk a szomorúság, a veszteség valódi érzése. Majd ránk talál a düh fázisa, amikor bármi ami a kezünkbe akad az repül. Majd a megnyugvás amikor tényleg nem jut eszünkbe minden nap. Az utolsó előtti amikor már más fiúkra is igazán rá tudunk nézni és eljátszunk komolyan a gondolattal, hogy oha vele nem lehet rossz. Az utolsó pedig jelen pillanatban, legalábbis nálam amikor arról kezd el beszélni hogy össze van zavarodva, hiányzom neki és mi lenne ha újra kezdenénk....

Szakítás után még egy hónappal is arra vágytam, hogy csak hívjon fel és mondja azt, hogy sajnálja és engem akar. Pont mire végig jártam a felépülés rögös és fájdalmas útját. Most amikor madarat lehetne velem fogatni. Neeeee most, Nem akarom....