A legtöbb ember úgy éli le egész életét, hogy bele se gondol, mennyire fontos az, hogyan viselkedik barátaival, családtagjaival, szomszédjaival, ismerőseivel, embertársaival. Élünk egymás mellett és mégsem foglalkozunk a másikkal. Gondoljunk csak bele, életünk során, hány és hány embert bántottunk meg önkéntelenül. Mennyi embert haragítottunk magunkra szavainkkal, tetteinkkel, úgy, hogy nem állt szándékunkba. Nem kell hozzá sok, egy félreértett hangsúly, egy hirtelen meggondolatlan mondat, egy ügyetlen célzás, hűtlenség, elpártolás, valakinek az ok nélküli hibáztatása, segítségnyújtás hiánya, felesleges veszekedés, egy nem várt őszinte vélemény, egy mosoly hiánya, egy elmulasztott köszönet, megjegyzések tétele másokra. Jól tudjuk ezeket nem kellett volna megtennünk, mégsem kérünk bocsánatot olyan gyakran, mint amilyen gyakran szükség lenne rá. Mert mi már csak, olyan büszke nép vagyunk, akiknek fáj a bocsánatkérés.
A legszomorúbb, hogy észre sem vesszük ezeket a megnyilvánulásainkat, elsiklunk felettük. Az ember nem is tudja, ki mindenkit bántott meg, és azt sem, hogy ezek mind megelőzhetőek lehetek volna ez kis odafigyeléssel és törődéssel. A hibáinkat nem tudjuk mindig jóvátenni, egy köszönöm nem gyógyítja be a sebeket. Tehát figyeljünk oda egymásra, egy kis kedvességbe nem halunk bele.
A recept egyszerű, talán túl egyszerű is. Lehet, hogy nevetséges és szétrágott csont, de próbáljunk meg úgy élni, hogy soha ne kelljen bocsánatot kérnünk tetteinkért. Ez nehéz, de nem lehetetlen betartani és megvalósítani. Gondoljuk át mondatainkat, tetteinket, ne bántsunk meg feleslegesen másokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése