2010. december 3., péntek

„Mit ér az egész környék csendje, ha szenvedélyeink üvöltenek?” (Seneca)

Seneca kérdése bennem először még egy kérdést vett fel, még pedig azt, hogy mire megyünk azzal, ha minden rendben van, mindenünk megvan, az életünk szinte tökéletes, ha pont az nincs meg, amit a legjobban szeretnénk, amire vagy akire a legjobban vágyunk. Nincs olyan ember, aki ne csalódott volna már valakiben akár barátban, akár szerelemben. Hányszor történt meg velünk, hogy akit a legjobban szerettünk volna nem minket akart, akármennyire is hajtottunk érte, így maradtunk barátok (fogainkat összeszorítva) palástoltuk érzéseinket, mert szerettük és nem akartunk tőle elszakadni. Ezerszer elmondtuk magunknak, hogy jó lesz ez így és ki fogjuk bírni, miközben lelkünk mélyén majdnem megbolondultunk. Ordítani szerettünk volna de nem lehetett, mert mi már csak ilyen hihetetlenül büszkék vagyunk, akik nem merik kimutatni érzéseiket. De hogy miért hisszük azt, hogy egyedül könnyebben megoldjuk gondjainkat, azt mi sem tudjuk, eljátsszuk a hős mártírt és szenvedünk tovább elfojtva magunkban minden fájdalmat, ami lassan belülről emészt fel minket. Szégyelljük, hogy vannak érzéseink. Félünk, hogy kiröhögnek és nem értenek meg minket. Pedig körülöttünk minden tökéletes, sok barát, rendes család, kutya, macska, jó iskola, mindenkitől támogatást és törődést kapunk, de nekünk mégsem ez kellett, nem éreztük magunkat ettől jobban bármit is tettek értünk. Nem tudtunk másra gondolni, ültünk a szobában és ezen kattogott az agyunk, elakartuk hessegetni ezeket a gondolatokat de szenvedélyeink erősebbek a tudatunknál.

De egy másik jó példa, amikor valakinek mindene megvan, de mégis ott van benne az a bizonyos hiányérzet, nem tudja mi hiányzik, de valami miatt nem teljes az élete.

Vannak emberek, akik egész életükben harcolnak a csendért, a megnyugvásért, de amikor végig érnek ezen az úton rájönnek, hogy nincs már több út, amin járhatnának, amiért harcolhatnának, amiért küzdhetnének és az életük ugyanolyan üres maradt, mint eddig. Vagy ráébrednek, hogy ez nem is az a csend, amire annyira vágytak...

1 megjegyzés: