„A lépcsőházban elmosolyogtam magam, arra gondoltam, hogy mennyire szép dolog ennyi év házasság után is ennyire szeretni a másikat”

Szerda délután ezer fok, folyik a víz mindenkiről. A város telis tele van turistákkal, őket nem zavarja a meleg. Ásványvízzel felszerelve gyönyörködnek Győr városában. Én még ásványvízzel is nehezen bírom, farmer nadrágban nem csoda, tudom, nem vagyok normális, de interjúra megyek, vagyis én készítem az interjút. Gondoltam nem illik kis farmerszoknyában menni, pedig kényelmesebb lett volna, na meg papucsban magas sarkú helyett. Örülök, amikor belépek a hűvös lépcsőházba, ami jelen pillanatban a mennyország számomra. Meglepődök magamon, hogy nem izgulok, talán kezdek belejönni, gondolom nagyképűen magamban. Pedig izgultam, de nem figyeltem rá négy emelet lépcsőzés után (cigis tüdővel el tudjátok képzelni) majdnem megfulladtam.

Egy két perc elteltével, amikor már egész normálisan vettem a levegőt, becsöngettem. Dr.Barsi Ernő 3. ajtó. Egy kedves hölgy nyit ajtót, megkérdezi, kit keresek, majd miután bemutatkozok és elmondom, azt is megkérdezi, hogy milyen ügyben és meg van e beszélve. Miután válaszoltam a keresztkérdésekre, behajtotta előttem az ajtót, és szolt Ernő bácsinak, hogy egy újságíró kis hölgy jött hozzá. (én még mindig az ajtó előtt állok) Ernő bácsi korához képest (90 éves elmúlt) gyors léptekkel kinyitja az ajtót, és kedvesen üdvözöl.

Leültet egy könyvekkel, érmekkel és díjjakkal teli szobába, ahol a fotelba belesüppedve a felesége köszönt.(Amikor felhívtam Ernő bácsit, hogy mikor és hol tudnánk találkozni, megkért, hogyha nem gond én menjek el hozzájuk, mert beteg feleségét ápolja, és nem akarja egyedül hagyni.) Felesége mosolygós szemekkel néz rám, nem tudom, hogy mi volt az oka remélem szimpatikus voltam, de lehet csak azon csodálkozott, hogy milyen kislányt küldtek hozzájuk. A szobában egy ágy és három kiszék volt, leültem az egyikbe. Elmondtam mégy egyszer Ernő bácsinak, hogy miről is lenne szó.

Megígértem, hogy nem tartom fel sokáig. De ő csak mosolygott és kedvesen nézett. Feltettem az első kérdésem, egy két mondatos választ várva. A válasz valóban egy két mondat lett, de utána jöttek az emlékek és a történetek. Fél órán keresztül nem szóltam, hogy ez már nem ide tartozik, hogy is szólhattam volna, amikor csak úgy ittam a szavait.

A figyelmemet pityegés zavarta meg, ránézek a diktafonra, lemerült. Szuper! Nem akartam elemet kérni, az nem lenne profihoz méltó. Nem is vagyok profi, de a látszatot fent kell tartani. Akkor elő a notesz és a toll. Tudtam jól, hogy lehetetlenre vállalkozom. De azért jegyzeteltem közben bólogattam, és próbáltam figyelni. Elcsodálkoztam azon, hogy mennyi energiája van, és még mindig mekkora lelkesedéssel tud beszélni mozgalmas életútjáról.

Miközben nosztalgiázott, többször lopva összenéztek feleségével, olyan szerelmesen, mint két tinédzser. Néha észrevették, hogy megláttam őket, zavarba jöttek és én is.

Sok újdonságot tudtam, mint például, hogy Dr. Barsi Ernő nagyon sok díjjal büszkélkedhet: Életfa-díj, Lévay József-díj, Ortutay Emlékérem, Sebestyén Gyula Emlékérem, Kiváló Népművelő, Dr. Kovács Pál díj, Győr Közművelődéséért díj, Tessedik Sámuel-díj, Csokonai Vitéz Mihály alkotói díj. 2009. március 15-én a győri Közgyűlés Győr Megyei Jogú Város díszpolgárává választotta. Vagy, hogy a doktori disszertációból készült könyv kiadására mintegy húsz évet kellett várnia. Hiába támogatta Kodály Zoltán és Ortutay Gyula. Kihitt volna, hogy több százra tehető írása jelent meg a Honismeret, Szülőföldünk, Matyóföld, Borsodi Művelődés, Műhely, Kisalföld, Rábaközi Hírlap és Veszprémi Napló hasábjain. Ma is gyakorta szerepel a rádióban. Az elején megígértem, hogy nem fogom sokáig feltartani.

A beszélgetés egy óráig tartott. Kérdéseimre rövid választ kaptam, de annál több érdekességet hallottam. Kicsit aggódtam is hogy ebből mit tudok majd kihozni. Ernő bácsi még egy ajándékkal is meglepett, mert oda fáradtam. Bizonygattam neki hogy nem volt fáradtság. De ő ragaszkodott hozzá, hogy az életéről szóló DVD-vel megajándékozzon. Megköszöntem, hogy segítette munkámat, kedvesen elbúcsúztam, és elmentem.

A lépcsőházban elmosolyogtam magam, arra gondoltam, hogy mennyire szép dolog ennyi év házasság után is ennyire szeretni a másikat. Mennyire fontos az, hogy törődnek és gondoskodnak egymásról. Remélem mellettem is lesz egy ilyen irigylésre méltó férj. És abban is reménykedek, hogy nekem is ilyen izgalmas, mozgalmas, sikeres életem lesz.

„Feleségemnek, kivel együtt neveltük ebben a városban értékeink megbecsülésére, hagyományaink ápolására, a szép muzsika szeretetére nemzedékek egész sorát.”